Bhikkhuni – egy szerzetes élete

A Bhikkhuni szegény családból származik. Hét évesen már dolgoznia kellett. Az ő feladata volt a tizenhárom bivaly hazahajtása a kilométerekre lévő tótól. Mesélte, hogy több száz bivaly gyűlt ott össze, és egyesével kellett őket megnéznie, hogy megtalálja a sajátjait. A hét éves kicsi lány egy csoportba cibálta a hatalmas állatokat, hogy a hátukra ülve terelje őket át a földeken. Ha későn ért velük haza, elverték. Eldöntötte, hogy nem akarja szülei nehéz és kemény életét élni és tanulni kezdett. Két órát evezett minden nap a folyóparti iskoláig. Ha koszosan, vizesen ért be, tanárai megverték. Nagyon nehéz időszak volt – emlékszik vissza, miközben meséli történetét – de megérte.

22 évesen, ápolónői végzettséggel Amerikába költözött, elvégezte az egyetemet, és szívsebész lett. Több mint 40 évig praktizált az államokban, sikeres pályát futott be. Éttermet nyitott, 6 autó tulajdonosa volt, minden luxust megengedett magának. De rájött, hogy mindez veszendő. A boldogság forrását máshol kell keresnie. 40 év életmentés után, úgy döntött hazaköltözik, és tesz valamit a sajátjaiért is, de másként.

67 évesen senki nem fogadta el tanítványának. Túl idős, túl kemény, már nem formálható – mondták a szerzetesek, mielőtt rátalált tanítójára Chiang Mai-ban.  Ő a legerősebb nő a világon – mondja – és valóban, mi is így látjuk őt. A tanító már szinte földöntúli nyugodtsággal, kimértséggel és tudatossággal mozog nap, mint nap körülöttünk. Mindent lát, és mindent tud. Ha kérdéssel keressük fel, hamarabb megválaszolja, mint hogy feltennénk. Neki sikerült megszelídítenie a kemény szívsebészt, aki pár év tanulás után női szerzetessé, Bhikkhunivá vált. Azonban Thaiföldön még nem ismerik el a női szerzeteseket. Saját központot nyitott, küzd a női egyenjogúságért, segíti a rászorulókat, és folyamatosan fogadja a külföldi önkénteseket, akiknek igyekszik minél több tudást átadni. Így kerültünk mi is a szárnyai alá.

A monkok nem kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, azt sem akarták, hogy buddhistákká váljunk. Egyet kértek: amíg ott vagyunk, igyekezzünk hasonlóan élni, és próbáljuk ki, beválik –e nekünk.
A nap négy órakor kezdődött. Kávé helyett sétáltunk a hűvös reggelben. Hatra már túl voltunk a meditáción, és kiértünk a piacra, ahol sok évszázados hagyományt követve, alamizsnát adnak az emberek a szerzeteseknek. A mi dolgunk volt mezítláb követni őket, és cipelni a nekik adományozott ételt. Ez egy külön szertartás. Az emberek görnyedve, lesütött szemmel mentek el mellettünk, próbáltak kicsinek tűnni. Rádöbbentem, hogy mekkora megtiszteltetés számunkra, hogy olyan közvetlen viszonyban lehetünk a Bhukkhunival, amit a helyiek nem engedhetnek meg maguknak. Kikészített csomagokkal vártak minket, lekerült a papucs a lábról, térdre ereszkedtek, és várták az áldást. Elképzelésem sem volt, mégis mit mondhatnak ezeknek a szegény embereknek, amiért minden nap ennyi ételt adnak cserébe. A Bhikkhuni azt mondta, a szavaknak ereje van. Minél edzettebb az elme, annál erősebbek a szavak. Az ő szavaik – egészséget, szerencsét, jóllétet kívánnak az embereknek – a legerősebbek. A helyiek gondoskodnak arról, hogy a szerzetesek ne dolgozzanak, hanem minden idejüket az elméjük edzésével tölthessék. Az alamizsnát elosztottuk, reggelire és ebédre. 12 óra után a szerzetesek nem esznek. Meg kell tanulni tolerálni az éhséget – mondták. A harmadik nap eldöntöttem, hogy én is lemondok a vacsoráról, és többet nem voltam éhes este. Valóban ennyin múlna? Döntés kérdése?

A nap folyamán gyakran érkeztek látogatók a Bhikkhuni segítségét kérni. Ő egyben lelki segélyszolgálat, pszichológus, olykor hitelbank, ha kell gyógyítót hív, adományt gyűjt, kutyákat ment és mellesleg minket okít. A mi dolgunk pedig a rendszeres meditáció mellett segíteni őt, hogy mindezt megtehesse. Takarítottuk, kertészkedtünk, kutyákat etettünk, angolul tanítottuk a látogatók gyerekeit, renováltunk. És jó érzés volt. Fura, de egy ilyen embernek különösen jó érzés a wc-jét kisikálni, az életterét szebbé tenni. Jó érzés meglepni őt egy hazai fogással. Tetteivel és határtalan jóságával minden nap példát mutatott és elgondolkodtatott bennünket. Szinte kényszeresen próbáltunk a kedvében járni. Valahogy viszonozni mindazt, amit ő tesz a környezetében élőkért. De mit adhatunk mi neki? Nincs szüksége semmire. Lemondott minden földi jóról, vagyonáról, kedvenc söréről, Celine Dionról, a szépségről, a birtoklásról. Tartja azt a bizonyos 311 szabályt, boldognak érzi magát és bízik abban, hogy nem kell már újraszületnie ebbe a világba. Remélem sikerül neki.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *