Két ország szülinapra

A harmincadik szülinapomat mindig mumusnak tekintettem. Hiába, a húsz éveseké a világ, és harminc évesen az ember már nem tagadhatja, hogy felnőtt. Sokat viccelődtünk azon, hogy zokogva fogok ébredni a napon, amikor menthetetlenül korba lépek, és valóban könnyek csorogtak az arcomon, amikor rám köszönt július hetedikén a reggel. Viszont nem a bánat, hanem a meghatottság könnyei voltak ezek, ahogy ébredés után elolvastam életem legmeghatóbb levelét. Anyukám tízezer kilométerről is elárasztott szeretettel és habár sírva, mégis boldogan indult a nap.

Majd felültem az ágyban és elégedetten nyugtáztam, hogy – hiába is – Szingapúrban vagyok. Ugyan annyit költöttünk egy vacak hostelre, amiből Balin egy heti szállásunk kijön, és három paplan alatt vészeltem át az éjszakát a túlhűtött tömegszálláson, de mégis Szingapúrban kezdeni a szülinapomat különleges érzés volt. Hozzá kell tennem, hogy egy bénázás eredménye, hogy ott kötöttünk ki, és ha nem kérünk rossz vízumot a reptéren, és nem kell megszakítani az Indonéz tartózkodásunkat, akkor eszünkbe se jutott volna meglátogatni a világ legdrágább országát. És tényleg, minden okkal történik, Szingapúr modern, szinte futurisztikus világa elkápráztatott minket. Steril tisztaság, minden és mindenki menő. Kívülállónak éreztük magunkat az elmúlt négy hónap alatt elkopott, kinyúlt, összemosott, napszítta ruháinkban. Szinte kiabáltak a butikok – Gyere, vegyél meg, szülinapod van! – és engedtem a hívogatásuknak. Ritkán élem meg, hogy kinéznek a boltból, értetlenül álltak az eladók előttem, míg ki nem derült, hogy vásárolni szeretnék. És csóró kinézettel, hátizsákkal a hátamon, igenis beszereztem pár új göncöt, majd a reptér felé vettük az irányt.
Elképzelés szerint bort szerettem volna inni a nemes nap alkalmából, nem azért mert önmagában olyan ünnepélyes ital, hanem mert mióta úton vagyunk egy kezem is sok arra, hogy megszámoljam, hányszor ihattam vagy az elérhetetlensége, vagy az ára miatt. Ezért hálát adtam az égnek, hogy felszolgálnak bort a fedélzeten, és a légi utaskísérőkért, akik elnézték színvakságomat, hogy vöröset iszok a hal mellé, sőt még fel is köszöntöttek. Így koccintgattunk, amíg földet nem értünk Balin.

És ezzel teljesült a vágyam, amit két éve dédelgetek. Az Istenek szigetén ünnepelhettem a felnőtté válásomat, az óceán partján, majd az óceánban, majd hajnal négyre már a medencében – ami nem volt a terv része, de jól mulattunk. Másnap a macskajaj kíméletlenül vágott fejbe, nincs mese, harminc felett már nem úgy mennek a dolgok, mint azelőtt.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *