Laosz bájos. Ennyit hallottam korábban Laoszról, és alig
vártam, hogy lássam, miért ezt a jelzőt használta az illető. Amikor első
napunkon, a Mekongon hajózva erős kanyart vettünk, hogy kikerüljünk egy hullát
a vízben, nem éppen a bájos szó jutott eszembe. Persze nem tudhatjuk, hogy
melyik országban került a vízbe, de nem kelt jó benyomást egy ilyen látvány. Az
utasok extázisba kerültek, a kapitány azt mondta nem látta.
– Ópiumot, és füvet inkább ne itt vegyenek – mondta az idegenvezető, amikor
este kikötöttünk egy faluban. A díler kihívja a rendőrt, hogy osztozzanak a
turistára kiszabott bírságon. A szomorú turista nem jó Laosznak. Mindennek
megvan a helye, ennek Vang Vieng.
Ilyet sem hallok mindennap, pláne nem egy menetrend szerinti hajón. Ezek után,
már bármi jöhetett volna, de Laosz kellemes csalódást okozott. Luang Prabang valóban
bűbájos. Kicsi francia stílusú házikók, tiszta, rendezett utcák, friss bagett,
francia borok, kellemes bárok. Az esti piacon a teljes vagyonomat ott tudnám hagyni,
de visszafogom magam. A Mekong partján ülve, iszogatva nézik a naplementét az
emberek. Nem erre számítottam, amikor
vízibivalyok, szegény és elszigetelt folyóparti falvak, aranymosó asszonyok
mellett hajóztunk. Itt néha azt is elfelejtem, hogy Ázsiában vagyok.
Aztán emlékeztet rá, a skorpióval erősített whiskey, a 3 napos gyomorforgató
főtt belsőség a piacon. Eszembe juttatják a szegénységet és a sírás fojtogat,
ha látom a turisták kedvéért parányi kalitkába zárt kismadarakat, akiket
pénzért kiválthatunk fogságukból a jó szerencsénkért. Mindent a pénzért. Tudom,
hogy mégiscsak Laoszban vagyunk, amikor a tuk tuk helyett drogot ajánl a taxis,
ha nem kell a fuvar. Emlékeztet a fél kézzel csecsemőt szoptató nő a robogón, a
szunyókáló eladók a boltokban, akiket álmukból kell felrázni, ha fizetni
szeretnénk, és ha mégis elfelejteném, hogy hol járok, akkor érkezik a gyomorrontás.
