Ottragadva

Lakeland. Azt gondoltuk az egy utcányi település az ausztrál pusztában már a világ
végének számít, de a sors még innen is tovább vezetett minket. Ausztráliát nem
a mi zsebünkhöz mérik, és megszállottan kerestük a lehetőségeket a kifelé
áramló pénzfolyam megállítására. Kerestük a farmokat, rendszeres vendégei
lettünk a helyi csehónak, leszólítottunk minden kalapos farmert, de mind hiába.
Aztán mégis ölünkbe pottyant egy lehetőség, mikor szállásunk tulajdonosa utánam
szólt: „Nem akartok halászhajón dolgozni?” Miért is ne próbálnánk meg, miért is
hagynánk ki egy ilyen tapasztalatot, mikor már annyi mindenbe belevágtunk a
mögöttünk álló úton. Ingyen szállás, ingyen koszt, ennél több nem is kell
nekünk. Habár az ötszáz kilométeres út rizikósnak hangzott, de biztosítottak
bennünket, hogy három nap próba időszak áll rendelkezésünkre, és a kihajózás
előtt még visszavisznek minket Lakelandbe, ha meggondolnánk magunkat. Nincs
veszteni való, hajrá.

Szerda este öt órás késéssel végül feltűnt Kelly, szakadt platós terepjárójával, mezítláb,
a Lakeland Coffeshop parkolójában. Már induláskor kezdtünk aggódni, hiszen
sötétedett, és tíz órás út állt előttünk. Egy óra autókázás után azonban lekanyarodtunk
a főútról. Táborozó gyerekek szaladgáltak mindenhol, és kitisztult a kép mikor
egy szőke srác kiabálva futott a furgon felé, és számon kérte anyját, hogy
meghozta –e a kívánt kellékeket az esti tehetség showra. Miközben a makarénázó
gyerekek bemutatóját néztük az erdő közepén egy rodeo karám mellett, millió
csillag és a tejút alatt, csak annyit tudtam mondani: Hogy kerültünk mi ide? És
ez az érzés csak folytatódott a következő napokban.

Végül a kempingben éjszakáztunk, és még pirkadat előtt tovább indultunk célunk felé. Az
út felért egy szafarival, több mint a felét vörösen porzó földúton tettük meg a
szavannára emlékeztető tájon, amit több száz kilométeren keresztül csak egy-egy
kenguru, madár, és termeszvárak színesítettek. És ez így ment órákon keresztül,
míg elértük Pormperaaw-t. Az őslakosok lakta városka nem volt bíztató, rosszarcú
emberek fürkésző tekintetét éreztük magunkon mialatt beszaladtunk a kisboltba,
és már robogtunk is tovább. Ahogy kiértünk a városból, letértünk a földútról,
és kezdődött a rally. Sajgott a fenekünk, éhesek és fáradtak voltunk, így
bátorkodtam megkérdezni, hogy közel vagyunk –e már a célhoz. „Igen.” – felelte
Kelly,- „Már csak másfél óra.” Így úsztunk tovább a homokban három hordó
lötykölődő gázolajjal a platón. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor a partra
érve teljesen elmerültünk a homokban, és 20 méterenként ástuk ki a gumikat a
perzselő napon. Így nagyon hosszúnak ígérkezett a hátralévő hat mérföld. Itt
már elhangzott a számból a „Kezdek pánikolni.” kijelentés, és elképzelésem sem
volt, mi ütött férjembe, aki 12 órája nem evett, annyi lábhelye sem volt, mint
egy fapados járaton, gázolajba panírozott kólát iszogatott az Isten háta mögött
egy idegen társaságában és még mindig mosolyogott. Persze Kelly tökéletes
nyugalommal vezetett fél kézzel, bíztatott, hogy nem sokára megérkezünk és
valóban így is lett.

Hogy mi fogadott minket, azt nehéz szavakba ölteni. Kelly egy folyótorkolat mellett él,
elképesztő putriban. Szemét, roncsok, alkatrészek, kiszuperált háztartási
eszközök szerte szét a földön. Szabadkozni kezdett a leégett ház miatt, és a
dögszag miatt, amit a bent égett hűtőben rothadó húsok árasztottak, majd
elvezett minket szálláshelyünkre, a szakadt iskolabuszhoz. Helyenként
hiányoztak az ablakok, bokáig álltunk a szemétben, és a matracra enyhén szólva
rossz volt ránézni. „Hozok tiszta ágyneműt.” – mondta, de éreztem, hogy ezen az
sem fog segíteni. Mosdó, konyha a hajón – közölte, és már rohantunk is, hogy
valami élelem után nézzünk.

Hogy mégis, hogy sikerült mindezt mindenféle hisztéria és sírás nélkül lenyelni, a mai
napig nem tudom. A tudat, hogy innen csak Cathy juttathat ki bennünket,
márpedig az 3 napon belül történhet meg legkorábban a megállapodás szerint,
valószínűleg segített elfogadni a körülményeket.

A következő napokat úgy éltük meg, mintha hajótöröttek lennénk. Lejjebb adtuk az
igényeinket, belenyugodtunk az instant kosztba, igyekeztünk kényelmesebbé és
higiénikusabbá tenni környezetünket, és nekiálltunk a halászhálók
renoválásának. Jobb pillanatainkban még azon is elgondolkoztunk, hogy tovább
megyünk a családdal északra, bevállaljuk a hajókázást, és beállunk halásznak,
de az éjszakák meghozták a józan eszemet. Végiggondoltam mit is mondana
édesanyám, ha látná a körülményeinket, látná milyen koszton élünk, és tudná,
hogy még kilenc órát hajóznánk innen északra. Egy olyan helyre, ahol még térerő
sincs, ahol imbolygó hajón kellene aludnom a tengeribetegségemmel, patkányok
között, ahol még inkább rá vagyunk utalva egy idegenre. Mindezek tetejébe Kelly
megveszekedett kakaduja beteges megszállottsággal üldözte Gabeszt, ami odáig
fajult, hogy vagy ő, vagy a madár élvezhette a szabadságot. Ketten egyszerre
nem lehettek levegőn. Meghoztuk a döntést: elmegyünk.

Közöltük Kellyvel a hírt, aki megértően nyugtázta, de szólt, hogy nem biztos, hogy
vasárnap visszavisz minket. Inkább hétfőn. Majd hétfőből kedd lett, abból
szerda, olykor csak a vállát rángatta és semmit sem ígért. Mikor már úgy tűnt,
talán sosem megy vissza, tett egy kijelentést, hogy visszareptet minket
legkésőbb szerdán. Ezután felpakoltuk a furgont, és elvitte a fuvart a
szüleihez. Lekapcsolta a generátort, szívére tette a kezét, hogy visszajön
éjjel, addig is süssünk valamit tűzön, óvakodjunk a krokodiloktól, és ne
menjünk a víz közelébe. Egyedül maradtunk 60 kilométerre a legközelebbi
településtől, az aboriginálok és krokodilok földjén. Nem mondanám, hogy
izgalmaktól mentesen telt az esténk, de azt sem, hogy nem élveztük. Quaddal
begyűjtöttük az esti tűzifát, őrségbe állítottuk a kutyákat, magamhoz vettem
egy reflektort, rendszeresen ellenőriztem a vízben csillogó krokodilszemek
helyzetét. Megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk. Hajnalban riadtan ébredtem;
Kelly nem jött haza. Fantáziám igen élénk, szabadulásunk minden kimenetelét
elképzeltem már mire délben feltűnt a terepjáró a látóhatáron. Bár nem hittünk
benne, tényleg megvette nekünk a repjegyeket, és másnap reggel tényleg elvitt
minket motorcsónakkal a reptérre.

Ahogy a térdig érő vízben állva pakoltuk a csomagokat a csónakból a homokba, úgy
éreztem, mintha egy film happyendjét élném meg, és merengve gyújtottam rá,
ahogy elbúcsúztunk a nőtől, aki egyedül él a vadonban, akiben egy terminátor
veszett el, aki winchesterrel lövi magának a vadmarhát, lazán megszerelni az
elromlott négy kerék meghajtást. Nincs az az utazási iroda, ami ilyen programot
kínálna, és valahol örülök, hogy belevágtunk ebbe a kalandba. Amikor kifizettük
a hideg üdítőt a pormperaaw-i kisboltban, nevetve ennyit kérdeztek tőlünk:
Eltévedtetek? Elmosolyodtam. Nem. Most lettünk meg.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *