Puerto Rico

Egy útikönyvben olvastam, hogy felezd meg a terveidet, ha Puerto Ricóra visz a szél. A fennmaradó idődet próbáld meg lazítással tölteni. Azt is írják, hogy ha meg akarod élni azt a karibi hangulatot, ami miatt valószínűleg ide jöttél, akkor még annyit se csinálj, ami a listán maradt. Lazítás, koktél, élőzene. Ez van. A zene itt a hétköznapok része.  Bármikor, bármelyik sarkon befordulva ott találhatod magad táncoló emberek közt egy hideg itallal a kezedben, délután háromkor. Lehet ennek ellen állni, de nem érdemes. A sziget varázsa rejlik ebben, ezért nem mindegy hogyan tudjuk megélni.
Nem hazudok, az első benyomásaim után Puerto Ricót ijesztőnek találtam. Kicsit elveszettnek éreztem magam. Nem beszélünk spanyolul, a helyiek pedig minden ígérettel ellentétben nem tudnak, vagy nem akarnak angolul beszélni. Az utcák koszosak, a házak romosak, az emberekre bizalmatlanul néztem, ők meg bámultak. Fényes nappal képes voltam kerülővel hazamenni, mert egyes utcákat túl néptelennek találtam. Aztán elgondolkodtam: számtalan szegényebb, koszosabb, romosabb helyen jártunk keltünk Ázsián keresztül. Mégsem féltem senkitől. Mi a különbség? A kultúra. A nyugati kultúrában megszoktuk, hogy a szegény, romos, lepattant helyeken felüti a fejét a bűnözés. Berögződés. Pusztán az elmém játszik velem, és már mindenkit bűnözőnek nézek. A felismeréssel elszállt az ijedtség, és átvette a helyét a felhőtlenség.
Így ismertük meg Puerto Ricót egy új oldaláról, ahol az emberek kedvesek, előzékenyek, segítőkészek. A házak többsége a tavalyi hurrikán nyomait viselik, azóta sem sikerült helyre állítani őket. A szigeten még mindig nem kapható ablak, és alumínium, az Államoktól semmilyen támogatás nem kaptak. Aki beszél angolul, az szívesen elbeszélget az idegenekkel, mesél az életéről. Sőt meghív minket egy sörre, és még haza is fuvarozna minket. Megtudtuk, hogy feleslegesen féltettük a holminkat a szállás számzáras szobájában, mert a helyiek tárva nyitva hagyják házaikat, egyesek még az autót is. A hajléktalan csak a gyönyörű naplementéről akar beszélgetni, és nem lejmol, nem kunyerál. A kívülről szegényes házak kedvesek, otthonosak belül. Talán minden család rejt legalább egy művészt, zenészt, tobzódunk a tehetségekben. Az emberek jó kapcsolatokat ápolnak, segítenek egymáson. Minden segítségért nagyon hálásak, így a szomszédban gazolásért sütemény helyett ebéddel és marihuánával kínál minket a néni. Megtudtuk, hogy a vizslató tekintetek nekem szólnak, valójában elismerő kacsintások, mert európaiként itt én számítok egzotikusnak. Most már élvezem is. Itt ér este nyolckor szó nélkül beállítani valakihez egy italra, és egész nap maximumon üvöltetni a salsát. Láttuk férfiakat szenvedéllyel ütni a kongát, és a nőket akik átszellemülten táncolnak az ütemre. Még engem is megbabonáznak ezek a forró vérű nők. Kortól, alkattól függetlenül teljes tudatában vannak nőiességüknek, és nem félnek az használni. Ösztönösen tudják mit, és hogy kell rázni, és megteszik ezt közönség előtt is. A vérükben van a fülledt erotika. Irigy vagyok rájuk, és egy helyi bárban töltött este után én is elgondolkodom, hogy miután megtanulok majd spanyolul, a latin táncokkal kellene ismerkednem. Addig is élvezzük az esőerdő párás naplementéit, a langyos hullámokat, a kokibéka tündéri hangját és a latin pezsgést, nap, mint nap.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *