Vendéglátósok
lettünk. Nem próbáltam ki magam eddig ebben a szerepben, de személy szerint
kifejezetten élvezem a műfajt. Gondolom, azért van különbség a Ha Long öbölben
egy családi vendégház vezetése és a szállodaipar között, de ez a közeg elnyerte
a tetszésemet. Egy vietnami családdal együtt dolgozni pedig kifejezetten
mulatságos.
Mérhetetlen bizalmat éreznek felénk, az első naptól kezdve kezeljük a kaotikus
pénzügyeket, foglalásokat, rendeléseket. Az könyvelés fogalmát hanyagoljuk, a
sör mellég pohár sem jár, nincs tányérka a tea alatt. Mégis vidáman, és
elégedetten távoznak a vendégek. Ennek oka talán, hogy a tulajdonos házaspár
éjjel nappal mosolyog, hihetetlenül rugalmasak és segítőkészek. Nekünk is könnyű
volt hamar a család tagjának éreznünk magunkat. Kizárólag együtt étkezünk, és
ezek az étkezések mindig tartogatnak, valami furcsa információt a vietnami
életről.
Kezdjük ott, hogy a Vietnamban az emberek csámcsognak. Folyamatos és egyenletes
morajlás kíséri végig az étkezéseket, amin még az elején mulattunk, de mára
olyannyira megszoktam, hogy rászoktam én is. Nem hiszem, hogy a többi országban
előnyömre fog válni ez a szokás, de ráérek még leszokni.
A helyiek ízléséről a bizarr fogások, és étkezi szokások árulkodnak. A
csirkének nem szeretik a mellét, még a combját sem igazán, a lába, feje viszont
igen ízletes számukra, elmondásuk szerint, minél csontosabb annál jobb. Talán
mindent megesznek itt, ami él és mozog, kutyát, macskát, egeret, kígyót, békát,
csikóhalat, tengeri csillagot, és a napokban medúza saláta is járt az ebéd
mellé. Kiverte nálam a biztosítékot a főtt tojásban megbújó kacsa embrió, ami
ínyencségnek számít és a rizsborba áztatott tollas sólyom, ami kifejezett
ritkaságnak. Sólymot lőni ugyan illegális, viszont nagyon megéri, mert két év
után az ital állításuk szerint gyógyír a hátfájásra. Végül is, sógoromat idézve,
hátfájós sólymot ritkán látni. A bablevest cukrozva jéggel isszák pohárból, a
jegeskávé pedig olyannyira ismeretlen fogalom, hogy a forró kávé mellé egy
tálban jeget adnak a vendégnek.
A gyerekek szeretetét egy csípős tenyeres jelzi, amit a kicsik a fenekükre,
vagy a combjukra kapnak, és nevetve fogadnak. Az elhunyt hozzátartozók
szellemének külön szobájuk van az emeleten, a legnagyobb szobát kapták, hogy
kényelmesen elférjenek.
Azonosulni mindezzel bele telt egy bő hétbe, de már otthonunkként kezeljük a
helyet, és szívünkön viseljük a vendégek elégedettségét is. Izgalmas ennyi
utazót megismerni, a világ minden tájáról, részévé válni az ittlétüknek. Szerelmek
és barátságok születnek a szemünk előtt, megismerünk élettörténeteket, és nem
utolsó sorban nagyszerű tippeket kapunk a jövőbeli utazásainkhoz. Egyszer talán
nyitunk mi is egy ilyen helyet.
