Waikikin túl

Akinek Hawaiiról a jóllét, gazdagság, és gondtalan élet ugrik be, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Hawaii mégsem az a paradicsom, amire számítottunk.

Félreértés ne essék, a természet lenyűgöző, a hegyeknek párjuk nincsen, a víz azúrkék, és ha el tudunk vonatkoztatni a cápatámadások statisztikájától, mesés hely a hullámok meglovaglására. Valóban pálmák sora övezi a partokat, csakhogy a hajléktalanoknak is van ízlésük, és előszeretettel választanak pálmák árnyékában lévő helyeket tengerre néző sátruknak. Az ingatlan árak az égig szöktek, ezért Waikiki környékét elhagyva lepukkant rozoga kégliket, vagy lemezből épített bodegákat találunk, lecsúszott emberekkel.

Jogosan gondolnánk, hogy aki a Hawaii szigeteken él, annak gondja nem lehet, és még álmában is jókedvű. Az emberek azonban nem felhőtlenek. Igyekeznek még a járműveken is minél távolabb ülni egymástól, nehogy kifogjanak egy magában beszélő gyogyóst, egy kiabáló alkoholistát, vagy egy fekélyes csövest. A buszon is nyilvánosan szívogat a crack-függő, a partok este üzletelő fiatalok színterévé válik. Az emberek többségének két munkahelye vagy egyéb alternatív keresete van, hogy fenntartsák magukat. A polinéz helyiek gyanakvó pillantásait egy hét után megszoktuk, majd megtudtuk, hogy csak az amerikaiakat nem kedvelik. Az emberek túlsúlya minden képzeletemet felülmúlja. Tekintve, hogy milyen termékeny a sziget, egészséges gyümölcsökön és zöldségen élő lakosságra számítottam.

Mit látnánk mi ebből, ha turistaként jöttünk volna ide? Valószínűleg nem sokat. Megint önkéntesek vagyunk. Hogy mit csinálunk mi Oahu szigetén? Farmerek lettünk. Még ez is milyen jól hangzik nem? Valójában kacsafosban tapicskolunk minden áldott nap, nem győzünk rendet rakni az elhanyagolt farmon. A temérdek baromfi folyamatos kihívást jelent, megeszik a termést, van, aki aludni sem tud az öt kakas váltott éjszakai műszakától. Minden áldott nap súroljuk a konyhát, hogy távol tartsuk a csótányokat, pedig mi még egy jobb módú hölgynél lakunk. Hogy mi lehet a szomszédoknál, a jó ég tudja csak. És, én még ezt is élvezem. Hogy az állatok iránti szeretetem teszi –e, a korát meghazudtoló vendéglátónk elképesztően jópofa amerikai stílusa, vagy maga a tudat, hogy mégiscsak Hawaiin vagyok, nem tudom.

Délutánonként leugrunk a partra, nézem a hegyeket és úgy érzem, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy hat hetet tölthetek a Csendes-óceán közepén, több ezer kilométerre minden szárazföldtől egy szigeten, ahová mindenki vágyik. Ez lenne a kulcsszó? Csak a fejemben lévő kép lebeg még mindig előttem, ami szemet huny a sziget hátrányaira? Vagy van valami megmagyarázhatatlan a levegőben, ami megfogja itt az embert? Ez még kiderítem. De egy biztos, Hawaiin nincs „hawaii”.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *